swanasa

: Élet, Halál, Élet

Kinőtted már ezt az éned. Ideje, hogy megújulj. Ints búcsút annak aminek mennie kell.

Az élet és halál körforgása olyan ritmus, amely a természet mélyéről, a létezés legősibb rétegeiből ered. Ezt a hullámzást az ember önmagában is hordozza, maga a megszületés is vég és kezdet egyben. Hasonló hullámzást élhetünk meg egy-egy ránk kondicionált én-rész levállása, vagy elengedése folyamán, egy gyermekkorban elszenvedett sérelem feloldásának eredményeként, vagy amikor végre belátjuk, hogy bizonyos dolgok felett nincs hatalmunk, és akkor is amikor elengedünk valamit/valakit, akihez érzelmileg kötődünk. Életünket átszövik az ilyen és ehhez hasonló ciklusok, melyek nem pusztán végpontok sorozatai, hanem maga az átalakulás örök folyamata. Ezekben a folyamatokban az elmúlás nem a vég, hanem egy kapu, egy átjáró mélyebb rétegeinkhez. Minden vég új kezdetet ígér, és minden kezdet egyben az ismeretlen, de megismerhető felé vezető út is. A sötétség és a nehézségek éppúgy szükségesek, mint a fény és a kényelem és a világ természetének egy új dimenziója tárul  fel előttünk. Az élet, halál, élet ritmusát követve megtanulhatjuk, hogyan találjuk meg belső erőinket minden átalakulásban, hogyan fogadhatjuk el és ünnepelhetjük létezésünket. A végpontok kiindulópontokká válnak, és a belső út – az élet.. halál.. élet – egyetlen, végtelen tánccá alakul.

Hangutazásom is ebben a ritmusban bontakozik ki, vezetve a résztvevőt az elmúlás misztikus áramlatain keresztül, a belső tapasztalás rétegein át egy új, határtalan térbe. Itt felfedezhetjük önmagunkat, hogy alaktalan sötét gyökereinkből szárnyakat növesztve újra az ég felé repülhessünk.

Ez az én szubjektív utazásom, tarts velem:

Az átalakulás belső tájain az archetípusos totemállatalakok mellett a természet ősi formáinak a hangjait is segítségül hívom. Megjelennek vezetőként, kísérőként. Ők nem pusztán képek vagy motívumok, hanem a kollektív tudattalan mélyrétegeiből felemelkedő erők hangjai. Ezek az ősi természeti erők és archetípusos képek együtt formálják azt a belső mitológiát, amelyen keresztül az átalakulás megtörténik. Ők nem tanítanak szavakkal, nem vezetnek térképpel, mégis ismerik az utat. Ősi emlékekként bukkannak elő a lélek mélyéből, ahol a kollektív képzelet és a személyes álomvilág összeér.

A fizikai sík hangszőtteséből a farkas hívószava emelkedik ki először. Ő ösztöneink őrzője, az éberség és a kitartás megtestesítője: figyel, véd és velünk tart a sötétségen át, ahol a félelmeink laknak. A totemizmusban és számos sámáni hagyományban ő a beavatás kísérője – tanító, aki az árnyékvilágban ismeri az ösvényt, és vezet, amikor már magunk sem tudjuk, hogy merre menjünk. Most ő az, aki ébreszt és útra hív, biztosítva utunkat valódibb, mélyebb, teljesebb önmagunk felé.

Ahogy haladunk egyre beljebb e hangzó tájba és a farkas hangja kezd visszahúzódni, úgy oldódik a sötétség is. Alámerülünk. A feszültség nem szűnik, hanem átrendeződik. Mintha maga a félelem is lélegezni kezdene. Most nincs több kérdés és nincs több válasz – csak a jelenlét van. Így utazunk éteri hangzó tereken át félelmeinkkel együtt lélegezve.

Majd szomorúság sejlik fel bennünk, és abban a gyász. Amelynek végre lett helye a világunkban. Ez a lélek sötét éjszakája. Alkimista értelemben ez a szakasz a nigredo, a sötétség és lebomlás fázisa, amikor minden korábbi forma feloldódik. Itt, a nem-tudás világába érve az egotudat feladja addigi látszólagos uralmát, nem talál több kapaszkodót és az én szerkezete szétesik. Itt már nem keresünk kiutat, jelen vagyunk azzal, ami van, így az árnyék többé nem ellenfél, hanem útitárs.

A bánat csendjében, amikor már minden elcsitul, mint egy ősi emlékezet felzeng a bálna hangja, hívása, akár egy a sötétség alján megbúvó újabb kapu.

Ő a mélytengeri anya, egy női archetípus, amely kapcsolatot teremt a materia primával. Archetípusos ereje tovább hív minket a lélek legősibb vizeibe, az anyaméhbe, az eredetbe, a csendbe. A mélyvíz birodalmába hív, ami nem pusztán tér, hanem belső állapot: a határtalanság, ami elkezdi suttogni saját nyelvét – nem szavakat, hanem ősi impulzusokat, amelyek mélyen emlékeztetnek arra, kik voltunk, mielőtt szavaink lettek volna.

A delfin hangja ekkor akár egy szikra próbál minket emlékeztetni az alámerülésünkben rejlő átalakulásunk elkerülhetetlenségére és annak játékos mivoltára.

Hisz kezdetben az elménk dacol, gondolataink cikáznak, énképünk kapaszkodót keres. Gondosan felépített személyiségünk falai repedezni kezdenek, már tudjuk, hogy valami a végéhez közeleg. Mi mégsem félünk, megyünk az úton — Carolina, a sámánasszony hangja vezet —, és legbelül tudjuk: Ő nekünk tartja a teret.

Mire a sötétség eléri a teljességét és mikorra már minden elveszettnek tűnik, csakis ekkor következhet be, hogy minden átfordul önmaga ellentétébe. De ez nem az akaratunkkal történik meg, hanem akkor, amikor a tudattalanunk elvégezte a maga munkáját. A ,,sötét anyag” már átdolgozódott és képessé vált a fény hordozására. —Ekkor a mély vízalatti robajló hangzásban lassan buborékok tűnnek elő és a folytó sűrűségbe fokozatosan könnyedség árad.— Ez nem valami új dolog, hanem a benső minőségünk változása. Valami elindul bennünk, és még szinte észrevétlen, fokozatosan elkezdünk felemelkedni. Ami eddig szétesett, oldódott, elveszett volt, az most lassan újrarendeződik. A határtalan víz mélységéből egyre feljebb emelkedve kezd a forma újra megszületni, a ránk zúduló zajból valami ismerős kezd újra hallatszódni és egy irányba tartó mozgássá alakulni – a folyóvá.

A folyó szimbolikája mélyen beágyazott a kollektív tudattalanba: az átalakulás következő fázisát hordozza. Ez az alkimisták fehérsége (albedo), a tudattalan megtisztított anyaga, a forma felé való visszatérés, a lélek új rendbe szerveződése. A víz már nem old, hanem vezet. Nem a megsemmisülés, hanem az irányba rendezett áramlás színtere. Nem kérdez, nem sürget – csak tart. Folyása nem merő haladás, hanem az újjászületés mozdulata: amit a sötétség lebontott, azt most a víz mozgása újrarendezi. A zen hagyomány szerint ez a „természetes út” – amikor az egyén ismét a Tao ritmusához igazodik, nem akarattal, hanem megengedéssel. És ahogy a sodrás egyre ismerősebbé válik, valami bennünk is újra felismeri önmagát. A zajból zene lesz, a sodrás dallamot kap.

Ebben az átlényegülő állapotban érkezik el hozzánk a hattyú, a szépség és a csend archetípusa, a kimondatlan tudás, az intuitív bölcsesség totemje – a lélek albedójának madara. Fehérsége nem ártatlanságot, hanem a sötétségen átjutott tudat tisztaságát hordozza. Látszólag mozdulatlan, mégis halad – ahogy a Tao is mozdul a mozdulatlanban. Ő az, aki közvetít a mélység és a fény, a belső és a külső között: nem tanít, hanem emlékeztet. És egyszer csak észrevesszük: jól vagyunk.

— links